Az ellopott gyermekkor

Sába története

 

Ez a történet Sábáról, a Zagyva mellé, vagy Zagyvába dobott kutyusról szól.  2-3 hónapos korától egyedül élt, kissé távol a lakott területtől. Csodával határos módon maradt életben, mert erős volt benne az élni akarás. Neki nem volt gondtalan gyermekkora, mert ellopta tőle az az ember, aki hűtlenül és kíméletlenül halálra szánta azzal, hogy kidobta, magára hagyta az éppen csak eszmélő, a világgal ismerkedő kiskutyát.

Aggódó kérdésemre az orvos fáradtan, kissé gépiesen válaszol: 7-8 hónapos szuka, fogai rendben, egészséges, bár kissé sovány. De hát a kamaszkor ilyen. Egyszerre nőni és hízni nem megy. Sok vitamin, jó minőségű táp kell, és a kutyus rendben lesz .

- A gyermekkori oltások ugye rendben vannak? Időben megkapta?

Furcsán nézhetek rá. Megáll a keze a levegőben.

- Valamit nem mondtam érthetően?

- Minden világos, minden érthető - felelek halkan.

- Ez a kutyus 2 hónapos korától a Zagyva-parton élt. Csoda, hogy túlélte az első időket. Vitamin.. meg védőoltás !?

Az orvos lehajtja a fejét. Homlokát ráncolja, csendben vizsgálja a kutyát tovább. Nem beszélük már, képzeletem szárnyain visszarepülök az időben…

Anyja mellől ragadhatták el, talán a testvéreivel együtt. Bedobálták őket a vízbe, vagy „csak” kitették a folyó partjára? Sohasem tudjuk meg. Mi lett a többiekkel? Tény, hogy a kutyus egyedül maradt. A Zagyva folyó zavaros lassú folyásával sok kutyának, cicának végső sírhelye. Ha a folyó beszélni tudna… Elképzelem az első éjszakát…

Elképzelem a döbbenetet, amikor a sötétben magára maradt az alig 2-3 hónapos kiskutya. A gátőr házától messzebbre vitték, esélyt sem adva hogy az emberek gyorsan megtalálják és felkarolják. Nem jó, ha más is látja azt, amire emberfia nem lehet büszke. Még majd megjegyzést tesznek, kioktatnak - gondolta az Ember. A léptek zaja gyorsan elült a tavaszi friss fűben. Először megpróbált apró lábaival futni a távolodó férfi után, de hamar elfáradt. Tétován álldogált a sötétségben és lassan elmosódtak a kerékpár fényei is. Csendben körülölelte a mindent elrejtő némaság. Visszament arra a helyre, ahol kitették. A bokros, alacsony fűzfákkal sűrűn benőtt folyóparton hosszúra nyúltak az árnyak. Félt. Sokáig nyüszögöt vékonyka kutyagyerek hangján, végül álomba sírta magát. Az Ember, hogy lelkiismeretét elaltassa, sokáig kerülte a folyó ezen szakaszát. Inkább nem ment ki , másfelé vette az útját.

Teltek a napok, hol könnyebbek, hol nehezebbek. A kiskutya közeledni próbált az emberekhez, sokszor elfelejtve az óvatosságot. Bemerészkedett a város házai közé, az emberek lakta kanyargó utcákba. Gorombán elzavarták, sokszor kővel megdobták. Néha talált egy-egy eldobott kenyérdarabot, ételmaradékot. Teltek a napok reménytelenül. Rájött, senkinek sem kell, senkire sem számíthat.. Hogy életbe maradjon, megtanult újra farkasként élni. Nehéz lecke volt ez egy kölyökkutya számára. Megtanult vadászni. A vízre óvatlanul leszálló vadkacsákat , gerléket becserkészte, szakszerűen letollazta és mohón megette. A szegény gátőr sem gondolta, hogy eltűnt tyúkjai a kutyus vacsorája lettek. Ha kutyasétáltatók vagy futók jöttek, elbújt a nádasban és a növények sűrű, suhogó függönyén át nézte vágyakozva az embereket és a nála szerencsésebb sorsú fajtatársait.

Egyik reggel egy fura zsákot sodort felé a víz. Rafiazsák volt, benne valami. Felcsillant a megtört kutyaszem, hátha élelem és vele együtt az éltető remény. Villámgyorsan belevetette magát a sekély vízbe. Kicsiny lábaival erősen rúgkapálva hosszas küzdelem után végül kihúzta a zsákot a partra. Lázas izgalommal szaggatta-tépte a zsákot. Élelem, élelem!

Végre felrepedt a zsák. A kutya döbbent szemekkel nézte egy halott tacskó oszlásnak indult tetemét. Csalódottságát rögtön a kétségbeesés váltotta fel. Vajon így végzem én is? A folyó lesz a sírgödröm?

Magányában és fájdalmában napokig nem engedte el zsákmányát, a megtépázott műanyag zsákot. Úgy érezte, végre nincs egyedül, a halott tacskó szelleme vele van, segíti legrosszabb óráiban, erőt ad neki és figyelmezteti is egyben. Vigyázz, te is könnyen így végezheted!

Később ez a zsák lett a párnája, takarója, egyetlen játékszere. Húzta-vonta boldogan, feldobta majd éles kis fogaival elkapva futott a hajnali napsütésben a Zagyva partján.

Ha nem korgott a gyomra, mert aznapra jutott néhány falat, még boldognak is érezte magát. Már nem akart mindenáron tartozni valakihez. Intő jel volt számára a zsák.

Egy napon , amikor éppen szunyókált, egy szomorú szemű nő jött a kutyájával. Látta őket máskor is, de mindig elbújt lépteik zajára. Most valamiért kiváncsi lett a magányos nőre és az ápolt, jóltáplált kutyusára. Meghatotta a nő szeméből áradó végtelen magány. Saját tükörképét látta a nő nagy zöldeskék fáradt szemeiben.

Összeszedve minden bátorságát, most nem futott be a nádasba. Egészen közel engedte őket magához és kíváncsian forgatta fekete kis fejét. Mit veszíthetek? Ő már fel volt vértezve minden rossz ellen, ami rövid kis életében oly sokszor érte. És valóban, most nem csalódott!

A gyönyörű, fekete kutyus láttán valami furcsa fény ömlött szét a szomorúszemű nő arcán. Kinyílt, ragyogott. Azonnal értették egymást.

Boldog, gondtalan hónapok jöttek. A napok új értelmet nyertek mindkettejük számára. Volt kire várni, volt miért élni. Megszűnt az éhezés a kutya számára és volt barát, ember és kutyabarát egyaránt. A nő fontosnak, pótolhatatlannak érezhette végre magát. Valakinek fontos, valakiről gondoskodhat, aki az életét köszönheti neki, aki jöttére vár minden percben, minden órában, s így a régen tartó rideg magánya is elviselhetőbb volt már számára.

A gondtalan, boldog, játékos napokat a szorongás váltotta fel.

- Mi van, ha hiába megyünk én és a kutyám? -gondolta rettegve a nő.

Mi van, ha baj éri a fekete kutyust, hisz még mindig gyerek, ezer veszély leselkedik rá a sokszor néptelen vízparton. Hamarosan véget ér a nyár is, nem maradhat a rideg mezőn a hóban, sárban, éhesen, barátja, a fekete kutyus.

Sok álmatlan éjszaka után hozta meg a döntést, s ebbe egy kicsit belehalt. Egyik nap megcsörrent az állatvédők telefonja.

A Nő segítséget kért a kutyus sorsának elrendezéséhez. Nagyon akarta számára a boldog véget és bizony nagyon belehalt.

Vígasztaló szavakat motyogok, hogy így lesz a legjobb, hogy ezt kívánja a kutya érdeke, mert család, gondoskodó szeretet kell ennek a csodálatos képességű, gyönyörű kutyának, hisz megérdemli, hogy hosszas küzdelem után végre hazatérjen.

Drága Kinga, emberségből jelesre vizsgáztál, és ne feledd, oly sok kutyus várja hogy megmentsd, hogy szeresd, és hogy utána elengedd őket útjukra, ahol remélhetőleg sok-sok szeretet és egy jó élet reménye várja őket.

(2009)