Jancsika

 

Pontosan emlékszem arra a január eleji napra, amikor megláttam Jancsikát, a kis barna keverékkutyát vágtatni a Szent Mihály úton.
A falka 5-6 kutyából állt, élükön egy gyönyörű német juhász. Túl voltak már a szilveszteri petárdák okozta sokkon, és az éhség sem volt még annyira elviselhetetlen számukra. Átragadt rám is a szabadság mámora: milyen lehet vágtatni farkasként a végtelen pusztán, miközben körül ölel a csend és közben apró pelyhekben hull a hó? Gyönyörű, idilli a kép. Időnként megálltak, kergetőztek egymás körül, majd hirtelen újra megiramodott a falka. A jelenetet látva lepergett agyamban a folytatás...
Meddig bírja egy kutya gazda és élelem nélkül télvíz idején?
És hát a Szent Mihály út sem egy tágas préri. Forgalom van, benzingőz, emberek. Jó és rossz emberek. Van aki enni ad, van aki hólapátot ragad, ha kutyát lát. Pár nap múlva a falka létszáma 4-re csökkent. Vajon a többiek haza találtak, vagy őket találták meg? A gazdi volt a gyorsabb, vagy a gyepmester?
Mert a városban rendnek kell lenni! Semmi sem zavarhatja az emberek nyugalmát!
Az a lövés, ami eldördül és a kutya elterül, nem számít -mondják- hiszen "csak" egy kóbor kutya volt. Teltek a napok és január végéig kialakult egy "kemény mag", egy három fős kutya alakulat. Jancsika köztük volt. Megszűnt már a gondtalan vágtatás, maradt helyette a kétségbeesett kukázás, az emberek körüli kuncsorgás, kéregetés. A szép fényes bunda is megkopott, a kutyaszemekbe befészkelte magát a félelem és a reménytelenség. Mi lesz velünk? Hol vannak a többiek? Mi is eltűnünk örökre egy havas reggelen?
Menetrend szerint érkeztek ők hárman az utca húsboltja elé. Az üzlet aranyszívű tulajdonosa és dolgozói etették őket minden áldott nap. A kutyák leültek a lépcsőre, aki meg nem fért el, a járdára. Úgy ültek, ne zavarjanak senkit, de megkapják azt a néhány falatot, ami nélkül nincs holnap.
Hihetetlenül vicces helyzetek is adódtak. Jolánka, az üzlet befogadott öreg macskanője ki nem állja a kutyatársadalmat. Csak a szerencsén múlott sok évvel azelőtt, hogy valaki kimentse őt két kutya szájából. Jolánka nem felejt és ahol tud, megfizet. Harci kutyaként viselkedve, körmeit kimeresztve kergette el az éhes kutyákat. Aki még nem látott ilyen, nem hiszi el. Pedig Jolánka, a macskanő márcsak ilyen!
Később valahogy elfogadta, hogy osztozni kell az élelmen és a szereteten is. Jancsika volt a legkitartóbb, egyben a legszerencsésebb is. Barátságot kötöttek, ők ketten, elviselték egymás közelségét, és megosztották az élelmet is.
Kitavaszodott, Jancsika ekkor már egyedül rótta Hatvan utcáit. Eltűnt a két jóbarát is, valami autó vitte el őket. Vajon miért, és hova?
Jancsika úgy járt-kelt a városban, mint egy kis lopakodó. Felbukkant a Pázsit lakótelepen, sütkérezett a templom parkjában és a Horváth Mihály út üzletei előtt is megpihent.
Mindig megpróbált észrevétlen maradni. Csendesen érkezett, szunyókált egy kicsit, majd tovább állt. A zebrát szakszerűen használta. Csak akkor szabad menni, ha az emberek is elindultak! Ezt gyorsan felmérte. Nem kitűnni, nem zaklatni senkit, észrevétlenül suhanni, mint az árnyék. Így van esély!
Az emberek kezdték Jancsikát tisztelni. Barátságokat kötött, sokan etették. Bundája kikerekedett, bár viharvert volt, tömve kullanccsal és bolhával.
A gyepmester azért szemmel tartotta mindvégig. Amikor el akarta vinni, valaki azt hazudta: Hiszen ennek a kutyának van gazdája! Nem sovány, senkit sem bánt, nem látja? Jancsika maradt hát az utcán.
Egy reggel szomorúan megállt a boltom előtt. Egyik lábát húzta, fején tenyérnyi beszáradt, véres seb. Valaki olyan erővel vágta fejbe, hogy pár nap múlva kilátszott a koponyacsontja, mivel a szőrt lekaparta a sebről.
Döbbenten néztem! Kinel árthatott, mit tehetett, van-e erre ésszerű magyarázat?
Sötét felhők gyülekeztek Jancsika feje fölött. Kijött a gyepmester, hogy elvigye, hisz Jancsika csúnya, az embereket irritálja a fejsérülése, egyébként is...
Tudtam, lépni kell! Szállitóládát vittem, és kesztűt. Hátha harapni akar, hisz megsérült, és megszokta a szabadság hol édes, hol keserű ízét is...
Megfogtam Jancsikát óvatosan a mellső lába mögött. Fölösleges volt a félelmem. Szeliden az oldalára dőlt, a szemembe nézett gyulladt szemeivel és azt mondta: Csinálj velem amit akarsz, elfáradtam!
Hazavittem, aztán orvoshoz. Jancsika jó kezekben van. Csak egy szerető gazdi kéne, akihez oda lehetne bújni.
Jancsikát magamban János Vitéznek hívom.
Vitézség, bátorság kellett életben maradni, mindent elviselni, közben bízni abban, hogy lesz holnap és lesz egy szerető gazdi.
Lesz?!

A cikk minden szava igaz, valóban megtörtént esemény!

(R.A. 2009)